Stílusos fiú és lány gyerekruha - nadrágok, szoknyák, pólók, blúzok

 Bejelentkezés / Regisztráció (Kereskedőknek is)
logo top
 
0
Kosár  

Ha tél, akkor öltözködés

hétfő, 11 december 2017 0 hozzászólás Írta: Hámori-Fábián Zsófia

gyerek teli ruhabanNagyon szeretem a decembert, a sok fényt, az adventi várakozást és magát a karácsonyt is. Azt, hogy ilyenkor büntetlenül süthetem és ehetem a süteményeket töménytelen mennyiségben, és hogy senki nem szól be, ha már október végén karácsonyi dalokat dudorászva csomagolni kezdem az első ajándékokat – nyilván azért nem kapok megjegyzést, mert erre már nincsenek szavak J

Újabban azonban vesztett népszerűségéből számomra ez a hónap, ugyanis most már nincs mese, fel kell öltöztetni a gyerekeket, ha ki akarunk menni. Most biztosan sokan sóhajtanak velem együtt anyuka társaim közül, mert ez ilyenkor, decemberben, nem kis feladat. Nézzük, hogy is néz ki ez nálunk. Kezdjük azzal, hogy a reggeli pizsamából át kell öltözniük a benti ruhákba. Zalánnak sikerült egy olyan szuperszónikus, űrhajós plüss rugit vennem, amitől nagyon nehezen válik meg minden reggel. Mondjuk, egy olyan rugiban én is szívesen tölteném a napot.

Ilyenkor jön a „menő manó” szöveg: „Nézd, milyen szuper oroszlán van a harisnyán, gyere, vegyük fel.” Ez reggelente simán beválik, és új értelmet nyert számomra a mintás felső. Mondtam is a férjemnek, hogy mostantól csak olyan ruhadarabokat vehetünk, amint traktor, motor, autó, vagy valamilyen állat van. Minden más kilőve.

Miután sikerült felvennünk a bodyra a harisnyát és a hosszúujjú felsőt, játszunk bent egy kicsit, majd valaki kitalálja, hogy menjünk ki sétálni. Eddig ez nagyon gyakran úgy történt, hogy a fiúk már jóval a sétaidőnk kezdete előtt odafutottak a bejárati ajtóhoz és mutogattak rá. Én meg feladtam rájuk egy szandit, vagy épp hogy levettem róluk, és már mehettek is az udvarra. Most viszont, általában én próbálok valami szuper dolgot kitalálni, hogy miért is lenne jó kimenni. Mondjuk, mert jön a kukásautó. Vagy mert Apa nemsokára hazaér, és ha kint vagyunk, a fiúk beülhetnek egy kicsit az ölébe és nyomogathatják az indexet. Ilyen indokokban rendkívül kreatív tudok lenni, a múltkor a Mikulást kerestük veszettül az égen.

A neheze azonban akkor jön, amikor rájönnek, hogy nem csak kimegyünk, de fel is kell öltöznünk. Abban a pillanatban futnának vissza a nappaliba, ha el nem kapnám őket még időben. Leülök a földre, mert ehhez már biztonságos terep kell, ott kezdem el feladni rájuk a nadrágot. Aztán az anorák alját, majd a bakancsokat. Utána a pulcsit, majd a nyaktyűt, végül feladom az overál felső részét is, és befejezésül jön a sapka. Ilyenkorra már béke van, de vagy beígértem egy csokit, vagy nasit az udvaron, esetleg egy szelet almával tömtem be a szájukat, hogy kicsit csönd legyen öltözködés közben. Nyilván nem, de bármennyire is gyors vagyok, az öt perces folyamatos ordítást sztereóban nehezen tolerálom már.

Ha kint vagyunk, már minden rendben. Csak az a húsz perces öltözködési mizéria ne lenne! És biztos vagyok benne, hogy a fiúk is pont annyira utálják, mint én, és pont annyira szeretnek utána kint lenni, mint én. De már csak két és fél hónap, és itt a március. Remélem, hogy legalább az overált el tudjuk majd hagyni néha. Addig viszont küzdünk és öltözünk rendületlenül.

Kreatívkodás

vasárnap, 10 december 2017 0 hozzászólás Írta: Jáger Mónika

Azt hiszem, ha valaki a gyermekeim születése előtt azt mondja nekem, hogy én valaha az életben bármit is kreatívkodni fogok, ott helyben körberöhögtem volna. Mert hogy sem késztetést nem éreztem soha saját készítésű ajándékok, dísztárgyak, egyéb „kütyük” létrehozására, de kb. a minimálisnál is kevesebb érzékem és kézügyességem van az effajta dolgokhoz.  De természetesen ez is – mint minden más – a srácok érkezésével szinte törvényszerűen meg kellett változzon…

Kezdetben persze „pusztán” a rajzolás okozta kihívásoknak kellett inkább kevesebb mint több sikerrel megfelelnem, de higgyétek el, számomra már az is kisebb sokkot jelentetett, amikor Mátyásom nemes egyszerűséggel pusztán annyit kért, hogy rajzoljak egy motort. Igen, motort, én…. Na oké, de hogy kezdjek hozzá? Hát, talán logikusan a kerekeivel…. Összeszorítottam a fogam, na meg a ceruzát is markolásztam rendesen és jónéhány perc kínkeserves szenvedés után arcomon elégedettséggel és büszke mosollyal nyújtottam át neki a művemet, mire ő egy szempillantás alatt földbe döngölt közölvén: „Anya, ez mi?? Mert egy motor nem ilyen, az biztos!” Na, itt döntöttem el, hogy ha valaha is rajzversenyen kívánok indulni, maradok a jól bevált pálcikaembernél vagy házikónál ? De azt hiszem, továbbra sem ez az én utam ?

Szerencsére azonban Fannim nem tőlem örökölte a „nem-tehetséget”, hiszen ő roppant ügyesen bánik a ceruzával, többször is kerültek már kiállításra itt-ott rajzai. És velem ellentétben ő imád minden olyan jellegű dolgot, ahol használhatja a fantáziáját és saját maga alkothat!

Na de térjünk vissza a közös kreatívkodáshoz, amihez talán az első lökést a német barátnőmtől karácsony előtt érkezett ajándék könyv adta, ami telis-tele volt jobbnál-jobb ötletekkel, sütés, díszek illetve egyéb cukiságok készítésére. Hála Istennek, minden elkészítendő feladat tartalmazta a nehézségi fokot, így nagy merészen kiválasztottunk egy kezdőknek való karácsonyi ajándékkártyát. Kb. 4-5 évesek lehettek az ikrek, úgyhogy még bőven igényelt segítséget így is a feladat: különböző színes kartonokat kellett megfelelő méretűre darabolni, majd zöld papírból kivágni egy fenyőfát, ezt ráragasztani a színes kártyára és végül még apró kis díszeket formázó matricákkal fel is díszítettük és ezek voltak a mi személyre szóló karácsonyi üdvözlőkártyáink. Csudi szépek lettek, de mivel jó sok rokonunknak és barátunknak szerettünk volna kedveskedni, eltartott jónéhány napig, amíg elkészültek a művek. Emlékszem, a srácok már alig várták, hogy érjünk haza az oviból és folytathassuk az alkotást ott, ahol abbahagytuk előző este… (én már kevésbé, mert gondolatban próbáltam kisakkozni, hogy is fog ez ismét beleférni az esti hajszába)

Talán következő évben jöttek a gesztenyefigurák. Szép nagy szatyorral gyűjtöttek is alapanyagot a lurkók, bármerre jártunk, mindenhonnan kerültek haza gesztenyék, úgyhogy volt bőven mit feldolgozni ? Emlékszem, akkor még „rutintalan” készítőként komoly kihívást jelentett számomra a hurkapálcikákat valahogyan beledöngölni a gesztikbe, majd aztán később, mikor már szép sorban hadrendben álltak otthon a felismerhetetlen-szintemindegyikugyanolyan – figurák, valaki felvilágosított, hogy előtte tűvel ki kellett volna szúrogatni a kezek-lábak ill. egyéb szervek helyeit és akkor sokkal könnyebben becsusszant volna a hurkapálcika is… mindegy, ez már késő bánat volt…

Azóta is volt sok próbálkozásunk a homokkép-készítéstől kezdve a saját gyártású társasjátékon át egészen a bögrefestésig, de a mai napig is talán a legnagyobb élvezetet és sikert jelentő közös tevékenységünk a sütés-főzés. Azt gondolom, mondanom sem kell, hogy Fanni az, aki szinte mindig kapható egy kis főzőcskézésre és szívesen jön a konyhába, ha azonban „Lázár-bácsi” pizzáját sütjük, akkor Mátyás is ott lohol mögötte fülig érő szájjal. Történt egyszer ugyanis, hogy Kovács Lázár épp az egyik bevásárlóközpontban egy promóció kapcsán együtt sütött-főzött önként jelentkező gyerekekkel, akik között természetesen az enyéim is ott voltak ? No, ott tanultunk egy pizzareceptet, amit azóta elég gyakran el is készítünk. Kisebb méretű, „egyszemélyes” pizzákat sütünk, amit mindenki maga pakol meg minden földi jóval: sonka, szalámi, tonhal, kukorica, mozarella és trappista sajt, olívabogyó kerülnek többek között a tésztára és mindenki azon melegében, hatalmas elégedettséggel el is fogyasztja a saját kreálmányát ? És milyen kicsi a világ, kb. 1 hónapja ismét összefutottunk kedvenc séfünkkel ezúttal egy mozibemutató alkalmából, ahol mindezt el is tudtuk neki személyesen is mesélni ?

móni gyerekekkel mikka

Szóval Fanni azóta is lelkesen segít nekem a konyhában, a tojásrántotta-sütésben már profinak mondanám és tiramisut is tud készíteni szinte teljesen önállóan.

Néha a bátyja (ez számomra mindig olyan viccesen hangzik, hiszen 2 perc köztük a különbség ?) is kedvet kap a főzőcskézéshez, de aztán ez hamar „elmúlik” és legtöbbször kimerül abban, hogy összetúrja az alapanyagokat, összeken mindent a konyhában, magát is beleértve, majd ahogy jött, nagy sietve távozik is (én meg takaríthatok utána buzgón)

Idén vár még ránk a mézeskalács-sütős-projekt (ezt sem készítettem addig soha, amíg nem voltak a gyerekek), ahol szintén a megszokott a felállás: Fannival megsütjük, ő gyönyörűen díszíti is a sütiket tojáshabbal, én megpróbálom utánozni őt, de persze az ő kalácsai mindig sokkal szebbek lesznek és ez így is van rendjén ?

 

Kellemes karácsonyi készülődést kívánunk mindenkinek!

Advent

kedd, 05 december 2017 0 hozzászólás Írta: Hámori-Fábián Zsófia

Kende Zalan Mikka2

A téli várakozás időszakáról egy kicsit az jut eszembe, hogy milyen volt a legkissebb fiunkat várni. Nem kicsit voltam megijedve attól, hogy két kicsi mellé jön még egy pici is. Próbáltam elképzelni három gyerekkel a hétköznapokat, de minden egyes képnél lefagytam, nem voltak kész válaszaim a helyzetre. Amikor ikreket vártam, sokkal magabiztosabban tudtam kijelenteni, hogy megoldom majd az életünket. Ezúttal azonban csak reméltem, hogy nem lesz olyan káosz, mint képzelem.

A legrosszabbra készültünk Férjjel. Arra, hogy Regő első egy évében nekünk végünk lesz, a túlélésre játszunk majd és sem társasági-, sem egyéb életet nem élünk. Azért csak egy év, mert jövő szeptembertől a fiúk ovisok lesznek – úgyhogy az egy év is optimista becslés volt, hiszen az ovi első féléve is még a betegségekkel való küzdésről szól majd. Így csupán a terhesség utolsó hét hónapját rettegtem végig, hogy mi lesz majd, és felkészültem arra, hogy minden este idegileg kikészült, a kiabálástól berekedt „szaranya” leszek, aki a férjével is már csak veszekedni tud majd.

Így egy hónap után viszont már nagyon halkan és óvatosan ki merem jelenteni: van élet három gyerekkel, sőt, időnként még élvezhető is. Minden várakozásomat felülmúlja az, ahogy a hétköznapokat éljük a fiúkkal (ez mondjuk nem nehéz, tekintve, hogy mire készültem). De talán épp ennek nagy fokú félelemnek köszönhetem azt, hogy megtanultam valamit az életben, amit mindig is szerettem volna: örülni a kis dolgoknak.

Hány öngyógyító és pozitív gondolkozást tanító könyvben olvashatjuk, hogy tanuljuk meg megélni az élet apró örömeit, nem? Sokszor próbáltam már én is örülni mindennek, de a vége az lett, hogy annyira erőltetetten próbáltam örülni a meztelen csigának, ami épp a kerítésen mászott felfelé, hogy egy idő után csak nevetségessé vált az egész. Nálam ez sosem működött, ahogy nehezen tudtam megélni a napokat is, mindig valamit vártam, célokat tűztem ki, a jövővel foglalkoztam a jelen helyett.

És most, uraim és hölgyeim, történelmi időket élünk, mert az idei adventben bizony végre én is megtanultam valamit. Idén adventkor végre megélem az életet és örülök az apró sikereinknek. Hihetetlen, hogy tényleg mindennek lehet örülni! Ma például örültem annak, hogy a fiúknak sikerült úgy reggelit adnom, hogy nem ordította végig a legkisebb a műveletet, mint tegnap. Akkor ugyanis pont akkor kezdtem el sütni a bundáskenyeret, amikor felébredt és nagyon éhes volt. Aztán annak örültem, hogy sikerült egy olyan vonatpályát építenem, amin húsz percen keresztül tologatták a fiúk a kocsikat. Pöpec egy pálya lett, valljuk be, még össze is ért a két vége, és két hidat is beépítettem.

vonatozas Mikka2

Aztán hiszti nélkül lenyomtunk egy másfél órás sétát, amire a fiúk biciklivel jöttek, de egyetlen egy veszély helyzet sem volt, nem mentek ki az útra engedély nélkül és őrült autósok sem bolyongtak a környéken. Ráadásul Regő is végigaludta a sétát a babakocsiban. Utána továbbfejlesztettem az etetést, és sikerült szoptatás közben végigasszisztálnom a fiúk ebédjét – ami azt jelenti, hogy ott ülök az asztaluk mellett, segítek felszúrni a villára a falatot, de igény szerint néha odaadják a villát, és én adom a kaját. Ez azért úgy, hogy közben egy baba van hozzádcsatlakoztatva, nem kis teljesítmény. Utána sikerült mindhárom fiút elaltatnom és nyugiban megebédelnem. Szóval ez egy szuper délelőtt volt, és hol van még az este! A legszuperebb azonban az egészben az, hogy így élem meg. Hogy tudok örülni neki és élvezni a napokat a három fiammal, nem arra koncentrálok, hogy milyen kár, hogy a vasalás már nem fért bele a délutáni alvás idejébe.

Idén adventkor mi nem várakozunk. Mi csak szimplán örülünk egymásnak, az életnek és minden nap hálát adunk este, hogy ilyen családunk van. Töltődünk a nehezebb időkre és a télre, csodáljuk kivilágított házakat, fenyőket és rácsodálkozunk a sok szépségre, ami körülvesz minket.

Vészhelyzet

vasárnap, 03 december 2017 0 hozzászólás Írta: Jáger Mónika

Miközben azon töprengtem, miről is szóljon a következő írásom, valahogy beugrott, hogy mennyi minden történhet egy gyerekkel, amire egyszerűen nem lehet felkészülni.

Most ezek közül osztanék meg Veletek egy esetet, mintegy tanulságképpen, mert hogy az is van a sztoriban.

Régen történt…. talán 1,5 – 2 évesek lehettek a lurkók. Még  az előző házunkban laktunk, aminek a történet szempontjából csupán annyi a jelentősége, hogy ott a bejárati ajtónkban üveg-betétek is voltak.

Szombat délelőtt volt, már legyőztük a reggeli felkeléssel-magunkhoztéréssel-etetéssel-felöltözéssel járó kihívásokat és épp jól megérdemelt délelőtti sétánkra készültünk, némi bevásárlással egybekötve. A srácok már magabiztosan jártak, sőt, szaladtak is, azonban hosszabb túrákhoz, főleg ha boltot is útba ejtettünk, mindenképpen a babakocsit részesítettük előnyben (bár nekik akkor még nem volt „szavazati jogkörük”, azt hiszem, az ő nevükben is beszélhetek ? ) Amúgy is, legtöbbször egyedül cirkáló ikres anyukaként szinte minden esetben ez volt a legpraktikusabb megoldás, hiszen így tutira egy helyen tudod tartani a két kölköt, továbbá agyig lehet pakolni a járgányt.

kertben csizmak mikka

A történetünkben is főszerepet kap a babakocsi, ugyanis épp ebbe akartam beleültetni a két gyermeket, több-kevesebb sikerrel, hiszen már indulásra készen álltunk.

A garázsban tároltuk a járművet, amit már kitoltam az udvarra, az ajtó elé és Mátyás lett volna az első delikvens, akit be akartam cserkészni. Természetesen nála jártam kevesebb sikerrel, mivel abszolút mókának fogta fel, hogy vagy 2-szer – 3-szor is kicselezett és elszaladt előlem, aminek én enyhén szólva is kevésbé örültem…. A harmadik sikertelen próbálkozás után hagytam tovafutni és úgy döntöttem, a könnyebbik utat választom és mégis csak Fannit ültetem be előbb. Ezen hamar túl is lettünk és ekkor jött volna Mátyás:

babakocsi az udvaron, a szatyor a pénztárcával és a telefonnal szépen lóg a helyén, majd mennék be Matykóért és ekkor jött a felismerés. a bejárati ajtó nem nyílt!!!!

 Néhány másodpercnyi eszeveszett kilincsrángatás után belém nyilallt a felismerés: a kulcs belülről benne volt a zárban és a gyerek bezárta magát a házba!!!

Még az ellenségemnek se kívánom azt az érzést, ahogy fokozatosan kezdett úrrá lenni rajtam a tehetetlenség és a pánik: Atyaég, most mi lesz? Mit csináljak???

Természetesen a férjem dolgozott és épp aznap a telefonja otthonmaradt – hát persze, nem is lenne kerek különben a történet…

És a legbizarrabb az volt az egészben, hogy a drága kisfiam ott kukucskált ki az üvegen (és itt kap jelentőséget a bejárati ajtó) és fülig érő szájjal vigyorgott, továbbra is nagyon jó mókaként élte meg az eseményeket.

Ahogy teltek-múltak a percek, próbáltam lassan összekaparni magam és gondolataimat és kétségbeesve pörgettem az agyam a lehetséges megoldások után kutatva. Közben Mátyás továbbra is bőszen szaladgált ide-oda a nappali és a bejárati ajtó között.

Az első és akkor logikusnak tűnő ötletem az volt, hogy ha be tudta zárni az ajtót (és ezzel együtt persze magát is), akkor talán visszafelé is működik a dolog.

El tujátok képzelni azt a szürreális képet, melyen az ikerbabakocsi egyik felében ijedt arccal üldögél egy lányka, egy vigyorgó képű zsivány fiú kukucskál az üvegen át, az anyuka pedig guggol kettejük között, az ajtó előtt és próbálja rávenni a szemmel láthatóan ebből semmit sem értő kisfiát, hogy fordítsa el balra a kulcsot! Hát, egyszóval, szörnyű érzés volt!

Egy idő után rá kellet döbbennem, hogy ez így nem fog sikerülni és más megoldást kell kitalálni!

És ekkor jött a valós – és egyértelmű – megoldás: be kell törni az ablakot!

szerszámok mikka

Csak hát ugye hogy kell ezt??? Mert ugye nőként nem nagyon csináltam még ilyet... minő meglepetés…..

Pörgött az agyam ezerrel, mint a láncra vert kutya, rohangáltam a bejárati ajtó és a garázs között, hátha találok valami célszerszámot . Kalapácsra gondoltam meg a hálószoba ablakára, de akárhogy is, nem tudtam rávenni magam…

A szemközti telken azonban épp építkezés folyt és kissé túlfeszült idegállapotban a betonkeverős autó sofőrjét rángattam ki a járművéből, aki először az sem tudta, honnan is pottyantam én oda…. De aztán ő lett a pozitív hős a sztoriban: meggyőzött, hogy inkább a konyha ablakon hatoljunk be, mert az kisebb és egyszerűbb lesz helyreállítani. Úgyhogy én már-már megszokott pozíciómban, a bejárati ajtó előtt guggolva próbáltam elmagyarázni a fiamnak, hogy most nem szabad elmennie az ajtótól, nehogy eltalálja egy szilánk, amíg sofőrünk agyonzúzta az üveget, bemászott és kinyitotta belülről az ajtót.

Iszonyatos megkönnyebbülést és hálát éreztem ekkor! Úgy szorítottam magamhoz percekig a fiamat mint még soha!

Majd beléptem a házba és szembesültem a káosszal: mint egy háború-sújtotta övezet, úgy nézett ki a konyhám! Mindenhol üvegszilánk, milliónyi, csak a méretük különbözött! És ott volt továbbá az ablak problémája, mert hogy így ugye nem maradhatott!

Leakasztottam a törött ablakot, a két gyerekkel együtt – akik ekkor már meglehetősen érezték rajtam a feszkót és meg sem mertek nyekkenni – bevágtam az autóba és elindultunk üvegest keresni. Rá kellett azonban jönnöm, hogy szombat dél lévén ez lehetetlen küldetés és a kálváriánk folytatódott tovább…

Viharverten hazavergődtünk és végül a kisokosból kerestem egy olyan üvegszervízt, akik házhoz jöttek, elvitték az ablakot majd csudálatos új üveggel vissza is hozták – természetesen egy kisebb vagyonért!!!

Majd szinte végszóra, mire elkészült az ablak, megérkezett a mit sem sejtő, halálra vált arcú apuka, aki el sem tudta képzelni, mi történhetett…

Gyerekmunka

szerda, 29 november 2017 0 hozzászólás Írta: Sztorka Via

A fiam cégtulajdonos lett! 

Igazából ezen nem lepődtem meg, mert meglehetősen fejlett üzleti érzékkel rendelkezik, már alsóban is alapított egy egyszemélyes céget, melynek keretein belül borítékgyártással foglalkozott, de akkor még az egyetlen komoly törzsvásárlója én voltam (pedig jutányos áron,10 ft-ért adta darabját). Mára azonban tényleg egy komoly  nagyvállalatot igazgat. Fő profiljuk a papírrepülő-hajtogatás, először két, majd már öt fiú dolgozott a vállalat égisze alatt. A papírrepülők mellé plusz garanciát is lehet vásárolni meghatározott időkre, illetve ki is lehet próbálni, az első hajítás ingyenes, de azon felül az amortizáció miatt már bérleti díjat kell fizetni. 

Nemrégiben újságolta nekem, hogy már akkorára nőtt a cég vagyona, hogy fejlesztésre is jut. Törtem az agyamat, ugyan miféle fejlesztést terveznek, de nem jöttem rá, hát kérem szépen színes lapokat vesznek, és már színes repcsiket is fognak árulni.

De ez még mind semmi! Tegnap este közölte, hogy már leányvállalatuk is van!

Na ezt a bejelentést végképp nem tudtam hovatenni, mindaddig, míg el nem árulta, hogy egy leánycsoport is csatlakozott hozzájuk, akik kihajtós tátikákat gyártanak. 

Egyre biztosabb vagyok benne, hogy az én fiam soha nem fog éhenhalni. 

vallattulajdonos mikka

 

Higgyünk e a csodákban?

kedd, 28 november 2017 0 hozzászólás Írta: Sztorka Via

Mivel a gyereknevelésben (is) az őszinteség híve vagyok, így némi dilemmát jelentett számomra a Jézuska, a Mikulás és a Fogtündér ajándékhozó meséje, melyet enyhe bűntudattal adtam be gyermekemnek. Ugyanakkor a csodavárás örömét nem szívesen vettem volna el tőle, így én is, ahogy generációk óta (szinte) minden szülő, belementem a játékba. Úgy éreztem, nincs is nagyon más választásom, mivel ez egy kollektív cinkosság, s ha már egyszer így alakult, akkor nem illik elárulni, hiszen ha az én gyerekem életében nincsenek jelen ezek a "szuperhősök", könnyen mások örömét is elronthatja azzal, ha idejekorán beárulja a felnőtteket kis társainak. Szóval bár én magamtól nem találnék ki ilyet, de valahol örülök, hogy kialakult ez a hagyomány, és a gyerekek számára ilyen csodákat füllentettek elődeink, s ebből a körhintából már nem lehet kiszállni. Így hát nálunk is a kezdetektől lelkesen járt a Mikulás és a Jézuska (a húsvéti nyúl nem jött, azt nehezen képzelem el, hogy egy kis nyuszi hozza a tojást, ami mifelénk különben is locsolásért jár, de nem is nagyon ismerek húsvéti nyúlban hívő gyerekeket. Úgy látszik ezt a sztorit más se nagyon tudja összerakni magában, még a gyerekek se. )
A Fogtündér se jött hozzánk egy darabig, de miután a fiam lelkesen mesélte, hogy hallotta más gyerekektől, hogy ha a párna alá teszi a kiesett tejfogát, akkor a fogtündér játékra fogja cseréli, majd pedig a módszert ki is próbálta, a Fogtündér rövid hezitálás után úgy döntött, hogy hozzá is eljön.

Mikulas Mikka blog


Legelőször a Mikulás bukott le. Olyan 5 éves lehetett Misike, mikor odajött hozzám, és egyenest nekem szegezte a kérdést: „Ugye nincs is Mikulás? Valld be őszintén! Ugye a felnőttek öltöznek be Télapónak?" Ha már így felszólított az igazmondásra, be kellett vallanom. Már régóta gyanakodva nézte a sok különféle Mikulást, akik decemberben napokon keresztül mindenhol feltűnnek, és több csomagot is hoznak (persze szenilis is lehetett volna a Miki, aki többször útnak indul, és több alkalommal is megajándékozza ugyanazt a gyereket). Úgy látszik azonban, hogy több kamu Mikulás sok ajándékkal kárpótolhat egy igazit, mert nem törte össze a hír. Ráadásul eztán is ugyanúgy ki lehetett tenni a kiscsizmát otthon, és mégiscsak jön a Mikulás a mai napig ( néha még hozzám is, ha jó kislány vagyok), dacára annak, hogy nem létezik.
Fiam nem háborodott fel azon sem, hogy nem mondtunk igazat, hiszen elfogadható magyarázatot jelentett számára az, hogy ugyan ma már nem él a Mikulás, de valaha élt, és hogy azóta nagyon sok ember követi a régen élt Miklós püspök példáját, és ajándékozza meg a gyerekeket, valamint a szülők és a rokonok ajándékai kerülnek a kiscsizmába.
Azóta már a Fogtündér (bár ő is jár még) és a Jézuska is lebukott, igaz azt még mindig rejtély övezi, hogy nálunk ki szólaltatja meg a harangocskát olyankor, mikor végre lemehet a család a karácsonyfa alá kibontogatni az ajándékokat. Tehát a csodák tovább élnek.

A csatolt képen pár éve Misike egyezkedett a Mikulással.

Különórák... igen, vagy nem?

kedd, 28 november 2017 0 hozzászólás Írta: Sztorka Via

Nem kell mindenkinek atomfizikusnak lenni, de a gyerek legyen gyerek!
A mai iskolai rendszer erősen teljesítményközpontú, s az iskolán csak a szülők tesznek túl. Sok szülőnek csak a kitűnő eredmény számít, s bár magyarázatuk szerint ezt a gyerek jövője szempontjából tartják fontosnak, de inkább valamiféle versenynek fogják fel, s büszkék a jól teljesítő gyerekre. De nem mindegy, hogy a kiemelkedő eredményt milyen áron érik el. Sokszor hétvégén is hosszú órákat töltenek ezek a gyerekek tanulással, akár programokról is lemondanak, hiszen "tanulni kell, dolgozatot írnak". Sok gyerek önként áldozza be szabadidejét a szorgalom oltárán, hiszen az iskolai sikerek, és a család pozitív visszajelzése motiválja őket, máskor a szülők szigora miatt töltenek több időt tanulással, mint ami egészséges. S további időt vesznek el a szabadidőből a különórák.
Ezekkel ugyan a gyerek a tudását bővítheti, különféle művészeti ágakban próbálhatja ki magát, sportolhat, ami mindenképpen hasznos, főleg ha valamiben tehetséges, és kedve is van hozzá, de nem tartom célravezetőnek, ha a szülő erőlteti rá a gyerekre.
Fiam olyan különórákra jár, amit ő választott, amiben örömét leli, így nem érzi megterhelőnek. Sokszor szerettük volna rábeszélni szülőként bizonyos különórákra, művészet , zene, sport terén, amik korai elkezdése előnyt jelenthetett volna , de neki nem volt hozzá kedve, így nem erőltettük. Lesz még ideje rá, ha felkelti adott terület az érdeklődését, ha pedig nem , annak bizonyosan oka van. Azért az ember mindig rátalál a saját útjára, ha nyitott szemmel jár. Ha túl sok készséget akarunk tökélyre fejleszteni, számolnunk kell vele, hogy nem érjük el a kívánt sikereket. Nagyon kevés ember tud több területen kiemelkedőt nyújtani, így hosszútávon sokféle különórára járatni a gyereket értelmetlen.
Több értelme van annak, ha a gyerekeknek van idejük játszani, ismerkedni a világgal, hiszen eközben nagyon sok mindenbe kóstolhatnak bele, ami majd később segíti őket a saját útjuk megtalálásában, anélkül, hogy akár a gyerek, akár a szülő számára felesleges stresszt okozna. Nem pedig az fog történni, hogy ott áll a gyerekünk a kitűnő bizonyítvánnyal a kezében, és azzal a tanácstalansággal a lelkében, hogy fogalma sincs mihez kezdjen a nagybetűs életben. Vannak ismerőseim, akik a jól bevált tanulásnál leragadnak, ebben találnak sikerélményt, és gyűjtik a bizonyítványokat, diplomákat, miközben a hivatásukat nem találják meg.
Ez egyfajta függőséggé válhat.
mikka fiú1

Nem tartom tehát jó dolognak, ha túl nagy jelentőséget tulajdonítunk szülőként az iskolai eredményeknek. Ha a gyerekünk okos , akkor fog tudni boldogulni az életben akkor is, ha nem volt színötös tanuló, ha pedig kevésbé okos, akkor a matekkorrepetáció helyett talán arra kellene nagyobb hangsúlyt fektetni, amiben a gyerekünk jó, ami érdekli ( kézügyesség, zenei tehetség, sport, autók, főzés stb. ) , legalábbis ha nem bukásra áll, mert akkor azért persze segíteni kell a tanulásban, de ha a plusz energiabefektetés mindössze a jó , vagy kitűnő eredmény eléréséért történik, akkor sanszos, hogy a főiskolán, egyetemen már nem fog tudni lépést tartani, s csak annyit értünk el, hogy feleslegesen keserítettük meg a gyerekkorát.
Szóval az én mottóm: játszva tanulni, tanulva játszani ! Nálam bevált, s a gyerekemnél is remélem be fog válni.
Ő bár nem kitűnő tanuló ( bár képességei megvolnának hozzá ) , de minimális befektetéssel négyes-ötös tanuló, és mindig van ideje játékra, hobbira, ezen felül tanult egy kis színészetet, most egy informatikai suliba nyert féléves ösztöndíjat, videókat készít, színészkedik. Csupa olyasmivel foglalkozik, amit ő választott, így nem érzi tehernek, és boldog, kiegyensúlyozott teljes gyerekkort mondhat magáénak.

Gyereket nevelni csodálatos dolog

kedd, 28 november 2017 0 hozzászólás Írta: Sztorka Via

Szögezzük le, hogy gyereket nevelni csodálatos dolog!

Úgy általában.
Kedves barátnőmmel futottam össze a minap, aki három kicsiny gyermek boldog anyukája. Picit lestrapáltnak tűnt. Kérdeztem,mi újság, azt felelte, most jöttek haza a Balatonról.
Az jó gondoltam, rá is fért a pihenés, hát feldobódva kérdeztem :
- Na és milyen volt?
- Szörnyű -érkezett lendületből a válasz.
Őszintén szólva nem erre a válaszra számítottam, így megkérdeztem:
- Na, miért, mi történt?
-Ott voltak a gyerekek - kaptam meg a kielégítő magyarázatot.
Gondolom egy következő érdeklődő számára már készült valamiféle kozmetikázott változat, de én még beleszaladtam az első őszinte reakcióba.
Nekem csak egy gyerekem van,de azért át tudom érezni milyen lehet három gyerekkel, nekem is két testvérem volt, meg azért nemritkán fordul elő egynél több gyerek nálunk .
( Apropó két kutya és 3 macska hány gyereknek számít? Merthogy velük teljes a család. )
A következőkben a teljesség igénye nélkül szeretném összefoglalni milyen mellékhatásai vannak, ha több gyerek gyűlik össze a lakásodban.
1. Halláskárosodás - ez alap, ne is ejtsünk több szót róla. ( Vagy mégis?)
2. Pár játék és legalább egy nemjáték tönkremegy. Legutóbb az akasztósszekrény szenvedte meg a bújócskát, sikerült beszakítani az alját és lerántani az akasztórudat,s ezáltal úgy szétteríteni a ruhákat 5 méteres körzetben,mint egy forgalmasabb turiban csúcsidőben, hogy a robbanásról ne is beszéljünk.( lásd 1-es pont).
3. Az alaprendetlenség káosszá fokozása. ( Ebben segít például egy szekrény felrobbantása. )
4. Legalább egy véletlen balesetből adódó sérülés , és üvöltés ( lásd 1-es pont)
5. Legalább egy szándékosan okozott sérülés ( ez onnan ismerszik meg, hogy dupla üvöltés kíséri, ugyanis az is üvölt, aki kapja, meg az is, aki adja-és ehhez kötődve 1- es pont)
6. Amennyiben sikerül a kutyákat, macskákat is bevonni a játékba, akkor harapással, karmolással is számolhatunk. Kedvencem volt fiam szülinapján az általa kitalált "macskasimogató" című programpont, melynek keretében az egyik macskám a lakás legmagasabb pontjáról szemlélte, hogyan próbálja 10 gyerek partvissal rábeszélni, hogy lejöjjön, miközben a másik két maccs sikeresen álcázta magát. Mint tudjuk,a macskák ninják.
7. Megsértődés, hazamenetel. Na ennek ne dőljünk be, kár korán örülni. Az a gyermek amelyik sírva indult világgá,képes 2 perccel később kacagva rohangálni a nappalidban.

sztorka mikka

Mi a megoldás? A lakást háborús övezetté kell nyillvánítani, és egy szobát óvóhellyé nyilvánítva oda bezárkózva kivárni, míg a világégés végetér. Persze akinek a saját gyerekeiről van szó, annak ez tovább fog tartani,addig is túlélésre kell játszani. 

Ugyanaz a barátnőm, akiről az elején szó volt, mesélte, hogy mikor a legkisebb gyermeke pár hónapos volt, annyira fáradt volt, hogy egy érdeklődő telefonálóval képes volt egy hosszú beszélgetést lefolytatni a gyermekről, azt hol babónak,hol picúrnak, hol kicsimnek, vagy épp a legkisebbnek nevezve, s mindeközben remélve, hogy eszébe jut a saját gyermeke neve. De nem jutott.
Ebből a posztból ugyan nem derült ki, de én magam is három gyerekről álmodtam,barátnőm tudván ezt, a beszélgetés további részében tanácsokat adott a teherbeeséshez :
-Nekem a fogyás vált be, Joci előtt is fogytam, utána estem teherbe, majd mikor megint pár kilót leadtam, jött Nelli, aztán amikor megint sikerült kicsit visszafogyni, akkor jött a kis... ,a pici...- egy perces néma csend, majd iszonyatos erővel tört ki belőlünk a röhögés.

Séták

hétfő, 27 november 2017 0 hozzászólás Írta: Hámori-Fábián Zsófia
Séták

Nem kell sok nekünk a mindennapi boldogsághoz, de a napi pár óra levegőzés az egyik alapja a napunk működésének. Értsd: akkor mindenki mosolygós, boldog és hiszti mentes, ha jól elfáradt. Ha nem sikerül kellően lefárasztani a fiúkat, Anya tutira nem lesz mosolygós. Nekem legalább annyira szükségem van arra a délutáni két órás nyugira, mint nekik az alvásra. Ez az én "énidőm", amikor végre ihatok egy meleg kávét és végigpörgethetem a Facebookot, megállapítva, mennyi érdekes egyéniség van a világon. (Na, én itt fáradok le.)

A délutáni sétáink alatt néha belegondolok abba, hogy milyennek is tűnhetünk kívülről. A babakocsis sétáink közül is sok emlékezetes van. Az még az aranykor volt, míg ők aludtak, én hosszú telefonbeszélgetéseket folytattam a barátaimmal. Nagyon szerettem a babakocsinkat, nem csak keskeny volt, de gyönyörűen lehetett egy kézzel tolni és irányítani. Még akkor is, amikor a játszóterezős időnkben felpakoltam rá a két kismotrunkat, a homokozó játékokat, két plusz pulcsit, két itatópoharat, a telefonomat, egy nagy adag zsepit és az én pulcsimat. Leginkább egy málhásszekérre hasonlítottunk, aki látott, biztos azt hitte, hogy elment az eszem, ennyi cuccal játszótérre menni. De gyakran még így is otthon maradt valami, a fiúk mindig mástól lejmolták a kaját. Ha kekszet vittem, sós kellett, ha tallért, akkor ropi és így tovább... Még jó, hogy az ő kajájukra is akadt mindig jelentkező.

A leginkább azonban még így is akkor bámulták meg a kocsinkat, ami egyébként is látványosság volt az ikerkocsi  volta miatt, amikor még nem tudtak ülni a fiúk és hason sétáltattuk őket. Szerintem kitűnő ötlet volt, a sok érkesség hatására szépen kiemelték a fejüket a kocsiból, így nem csak a sétát teljesítettük aznapra, de a napi tornát is.

A srácok ősz végén kezdtek el úgy igazán sétálni, már amennyire egy olyan tötymörgést sétának hívhatunk, ahol három lépésenként letottyan a baba popsija, hogy már mertünk velük egy-egy utcányit sétálgatni. Eleinte még erre a távra is a járássegítőkkel mentünk. Az egyik egy egyszerű fa szerkezet volt, aminek nem kanyarodtak a kerekei. A másik pedig egy babataxi, aminek pedig folyamatosan kanyarogtak az első kerekei. Így elképzelhetitek, mennyit ugráltunk, hogy a gyerekek ne potyogjanak az árokba, és haladjunk kicsit előre is. De nagyon élvezték, hogy végre nem a babakocsiban kell ülniük.

Aztán jött a kismotoros séták ideje, amit szintén nagyon szerettem, kialakultak a szokásos kis útvonalaink. Ezzel párhuzamosan elkezdtem őket edzeni, és igyekeztünk kézenfogva is sétálni minél többet, hogy a fiúk megszokják, hogy fogják a kezem és hogy szót fogadva, lábon sétálnak. Ennek nagy sikere volt, nagyon szerettek így is sétálni, és lassan kialakultak a szokásos pontok. Hol parkol autó, hol ugat kutya, hol látunk néhány tyúkot szaladgálni. Ezek főleg az én kapaszkodóim voltak, ha nagyon elakadtunk egy helyen, mindig tudtam őket nógatni: "Hú, fiúk, mindjárt ott vagyunk a Bodriéknál, megnézzük, hogy itthon van a kutyus?" - Mindezt olyan hangsúllyal kell mondani, mintha egy nagy zsák Nutella várna minket a kutyus mellett.

Ezek a pontok nálunk annyira beválltak, hogy most már a környék összes udvarán van valami megfigyelni valónk. Néha belegondolok, hogy ha egy bizalmatlanabb tulaj hallaná, hogy elemzem ki a fiúknak az udvart, lazán kihívhatná rám a rendőrséget. Mindent meg kell néznünk: „Igen fiúk, ott az autó. Az a garázs, de zárva van. Mire mutatsz? A talicskára? Az utánfutóra? Jaa, nem a motorra. Igen, ott a motor. Vagyis robogó. Majd megkérdezzük Apát, mi ez pontosan. Ó, és nézzétek, ott egy régi autóroncs is. Hiányzik a lámpája!” – és csak mondom, és mondom.

A legjobban az tetszik a sétáinkban, hogy néha igazi kihívást jelentenek, és mikor sikerül megoldanom, hogy mindenkinek élvezze a sétát, még én is, nagyon büszke tudok lenni magamra. Például, amikor három utcával lejjebb Kende elvetődött a járdán és kijelentette, hogy nem jön tovább, sikerült hazasétálnunk lábon úgy, hogy végigénekeltem az egész távot. (Az alap, hogy soha nem veszem fel őket, két gyerekkel ez öngyilkosság.) Vagy amikor tegnap előtt elindultam a három gyerekkel a játszótérre: egy a babakocsiban, egy a fellépőn, egy pedig a kismotron. És nem volt vita, hogy ki hol legyen :) Persze csak odafele működött a dolog, de addig nagyon büszke voltam magamra, hogy feltaláltam a spanyolviaszt.

Most pedig alig várom az adventi fényeket, minden este azokat nézegetjük majd séta közben. Gyertek Ti is, szuper program! :)

 
 


Induljunk máááár!

hétfő, 27 november 2017 0 hozzászólás Írta: Jáger Mónika

Nos, az szinte borítékolható, hogy ha hétvége van, korán ébred a gyerek. (gondolom, most szülőtársaim hevesen bólogatnak) És szinte azt is bizton állíthatjuk, hogy hétköznap viszont éppen az ellenkezője történik: 6 lóval sem lehet kirángatni a csemetét az ágyból, pedig igencsak össze kellene kapnunk magunkat, ha időben akarunk elindulni….

Nos, mi sem a kevés kivétel közé tartozunk, akik erősítik a szabályt, azaz nálunk is pont így történik az ébredés. Bár én személy szerint nem vagyok az a sokáig lustálkodó típus és a felkelés sem jelent általában problémát, sőt, nagyon ritka az, amikor a vekker ébreszt, sokkal inkább a biológia órám riaszt, hogy itt az idő, ki az ágyból! Vasárnap reggel viszont kifejezetten fáj, amikor fél 7-kor megjelennek hőn szeretettem gyermekeim, természetesen egyik a másik után, kb 5 perc időeltolódással… Ilyenkor legszívesebben a fejemre húznám a paplant és sírva könyörögnék csak még egy icipici alvásért, de ehelyett csak annyit kérdezek: Miért? Miért nem tudtok a hétvégén is egy kicsit tovább aludni? Kérdésemre hamar meg is érkezik a válasz: „Mert mi fordítva működünk: hétközben alszunk, hétvégén meg nem!”  Na, erre mit léphetnék? Felemelem a takarót és beengedem mindkét lurkót… Arról majd legközelebb mesélek, hogy ez milyen további bonyodalmakat okoz ?

Na de ott tartottunk, hogy hétköznap, meg reggel, meg indulás…. Ha mindezt egy szóval akarnám összefoglalni: KÁOSZ! Csupa nagybetűvel!  Én megpróbálok minél előbb felkelni és elkészülni, hogy ugye mikor ébresztem a srácokat, magamra már ne legyen gondom. Ez a tervem általában már a kávékészítés közben dugába dől, ugyanis könnyebben ébredő (ebben is rám hajazó) Fannim ilyenkor szokott megjelenni a konyhában mezítláb, pizsamában, szemeit dörzsölgetve. Természetesen egyből kijár neki egy hatalmas ölelés, ami néha ágybavisszabújással folytatódik, ami egyrészt fantasztikusan jót tesz a lelkemnek, másrészről viszont múlnak az értékes percek ? Valahogy megpróbálok kibontakozni szűnni nem akaró öleléséből a „Hova mész, anya?” és a „Nem akarok iskolába menni” tartalmú mondatok kíséretében, hogy elkészítsem a kakaójukat…. Jelzem az előző este lefőzött és csak melegítésre és összekutyulásra váró kávé még mindig sehol…. Majd ekkor jön a „Nem kérek kakaót!” és a kérdés: „Menjek fogat mosni, anya?” Igen, próbálom meggyőzni, hogy ez valóban jó ötlet és jobb lenne túlesni rajta, mielőtt kelnek a fiúk is tumultus alakul ki a fürdőben…. Közben elkészítem Mátyás gabonapelyhét – ez mostanság kérdezés nélkül is jöhet – és talán lassan a jól megérdemelt tejeskávéból is lesz valami… De addigra ismét előkerül Fanni és a szokásos kérdés: „Mit vegyek fel?” Na, ez az a pont, ahol nem lehetek okos: ha azt mondom, válasszon valamit, az nem jó, mondjam én meg.. ha viszont megmondom, azt tuti nem akarja…. ez a rókafogta csuka esete…. Egyébként túl nagy fejtörést nem okoz a dolog, mert kb.1 nadrág van, amit jelenleg szívesen hord és elég menő, de nem „túlzottan”. Mert hogy azt is meg kellet tudnom, hogy az sem jó, ha valami „Nagyon menci!” Mikor eljutunk odáig, hogy elkezd öltözködni, nos én akkor – még mindig pizsamában! – megpróbálkozom a lehetetlennel és elkezdem keltegetni Mátyást. Nem könnyű – és akkor finoman fogalmaztam ? Na de ő már nem nyafog, mint Fanni, ő kategórikusan kijelenti, hogy „Én ma nem megyek iskolába!”. Hát, ez elég konkrét. Volt már, hogy annyiszor elmondta, hogy korán reggel kicsit sok volt az ellenkezésből és én rábólintottam, mondtam rendben, akkor itthon marad egyedül, megfőzhet magának, elintézheti a mosást-vasalást, mi meg majd este jövünk. Na, ekkor akadtak fent igazán a szemei! Szóval, valahogy kiimádkozom az ágyból édes drága kisfiamat és le is ül a pelyheihez, akik már epedve várnak rá, na de ott sem kapkodja ám el a dolgokat! Még egy nyugdíjas csiga is tempósabb mint ahogy ő eszik! Közben jön Fanni, aki már-már pánikban emlékeztet, hogy még nem fésültem meg és jó lenne, ha én is igyekeznék! Mert hogy én még mindig pizsamában parádézok… Valahogy azonban az utolsó 10 percben úgy összekapjuk magunkat, hogy Mátyás is veszett tempóban felöltözik (mert hogy ha talpig puccban, „fogmosva” kész, akkor engedélyezett neki egy kis TV nézés – lehet ezért most sokan megköveztek – és ő akár 2 percnyi bámulásért a fele királyságát is odaadná! Engem Fanni továbbra is kb.percenként emlékeztet, hogy jó lenne már, ha sietnék, mert mindjárt indulnunk kell! Na, ilyenkor általában már a gatya rajtam van és közlöm, hogy tök jól állunk ? Hozzáteszem, ha előző este – legalább gondolatban – nem állítottam össze a másnapi szettemet, akkor tuti, hogy elvesztem ? A hajvasaló nyugodtan szabadságra mehet, mert arra kb. havonta egyszer van időm és Fanni sokszor még a sminkem (ami a szemceruza és szemspirál használatát jelenti max!) jelentőségét is megkérdőjelezi – inkább megnyugtat, hogy én smink nélkül is szép vagyok, csak induljunk már! ?

Ilyentájt zavarom ki őket a kocsiba, amíg én bejezem magamon az utolsó simításokat, de persze mire én is kiérek, legalább 3-szor összevesztek. Útközben leányom pánikol, hogy el fogunk késni, fiacskám közli, hogy „Minek siessünk, úgyis megvár az iskola!”, szóval a hozzávetőleg 10 perces út alatt sem unatkozunk..

De persze mindig beérünk a suliba, majd beülök az autómba, fújok egy nagyot és elindulok a munkahelyemre, kipihenni a reggel fáradalmait ?

1. oldal / 2
100% magyar
Számunkra rendkívül fontos, hogy amit előállítunk az 100%-ig magyar gyártású legyen. Ugyan mi már 30 éve foglalkozunk gyerekruha gyártással, és sokszor választhattuk volna a könnyebb utat, hogy elkezdünk külföldi termékekkel kereskedni, de nem tettük, mert az nem a mi stílusunk.

logo bottom

Mikka Kft
KIS- & NAGYKERESKEDÉS
1162, Budapest János u. 129.
GPS koordináta: 47.528299, 19.167365

Nyitvatartás